Mindenki az iskola egyik kantinjában berendezett társalgóban nyomorgott, és tulajdonképpen szenvedett a tömegtől. Mégis kellemes, vidám volt a légkör, mivel a diákok a megérdemelt szabadnapjukat töltötték éppen.

Az azelőtti majdnem két teljes héten mindenki emberfeletti munkákkal dolgozott az iskola bebiztosításán. Több termet berendeztek, a fegyvereket elpakolták az iskola alatti alagútrendszerbe (amit egyébként hadi célokra is felhasználnak majd), lövészárkokat ástak, és az épület egyik szárnyát szinte teljesen megtöltötték élelmiszerekkel, majd felhúzták a légitámadások ellen védő energia-burkot, ami az egyik legújabb harcászati fejlesztés volt, tulajdonképpen ez is csupán prototipus, mégis többet ér a semminél.
A tanulóknak tehát minden okuk megvolt az elégedettségre(, és a pihenésre is, mivel délutánonként hadgyakorlatokat tartottak.) A kör alakba rendezett kanapékon és foteleken mindenki elnyűve ült-feküdt, és hangosan beszélt. A kantin szürkésfehér falai megállíthatatlanul verték vissza a hanghullámokat a kis kék körökbe, amikbe rendeződve a tanulók 

beszélgettek. A téma általánosan nem a közelgő támadás volt, sokkal inkább meg akartak róla feledkezni, ám valami kíméletlenül kizökkentette őket.
Az iskolarádió hangosan recsegve megszólalt-
-Kérjük kedves diákjainkat, azonnal fáradjanak rendezett sorokban az iskolaudvarra, eligazításra!- beszélt Liüntika igazgatóhelyettes. Közben a háttérből papírok neszezése, és számítógépklaviatúrák kattogása szűrődött ki.
A kijelentést általános felháborodottság követte, mivel mindenki ki akarta élvezni a hétvége adta lehetőségeket, ami igazából egyedül a tizennyolc éven felüliek szeszesital-fogyasztására, az egész napos semmittevésre, és a későbbi takarodóra terjedt ki. Ennek értelmében a "rendezett sorokban való vonulást" a legjobb jóindulattal is egy csorda vonulásához lehetne csak hasonlítani.
A kint beszélgető diákok zsivaját egy hosszú sípolás hallgattatta el, ami a hangszóróból sivított. Pár perc után kiderült, hogy az energiatér korlátozza a vezeték nélküli mikrofon működését.
Anada és Tattiana legutolsóként jött elő az étkezőből, olyasformán, mint két működésképtelen játék-dinoszaurusz. A hideg kőfalnak támaszkodva hallgatták az igazgató beszédét, aki, jobb híján a pódiumról ordibálva beszélt.
-Kedves diákjaink. Úgy tűnik, hogy a hadsereg elérte a Nyugati frontvonalat, tehát pár óra, esetleg egy teljes nap múlva megérkeznek ide, ami azt jelenti, hogy mindannyiunknak teljes készültségben kell lennünk, és várnunk az esetleges korábbi támadást. Kérem, hogy mindenki teljesítse a legjobbat a számára kiosztott feladatban. Most pedig mindenki vonuljon a helyére.- fejezte be.- Oh, és még valami... ez nem gyakorlat.- Mosolyodott el, miközben normális beszédhangra váltott. A beállt csendben viszont mindenki tisztán értette a szavakat.
A diákok csoportokban hagyták el az- alakulótérnek becézett- udvart, és indult el a kiosztott helyére. Anada tekintetével Alexet kereste a tömegben, akit elvesztett, amikor kiindultak az étkezőből. Mikor három percig forgatta minden irányba a fejét, Tattiana megragadta a karját, és az ápolók felé ráncigálta.
-Hölgyeim!-csapta össze tenyerét a védőnő- Mivel az első hullámban nem kell túl sok sebesültre számítani, arra kérlek titeket, hogy válasszatok- ápolni, vagy főzni szeretnétek-e a konyhán.
A főzés lehetőségét először mindenki elvetette, de mivel kiderült, hogy ez mégis hálásabb feladat, a csoport fele a konyha felé vette az irányt.
Nyolcan maradtak segíteni, köztük Ta', és Ana is. Bakancsaik halkan nyikorogtak a többi lány cipőjének kopogásához képest. Általánosságban azokat tették be ápolónak, akik alapvetően jó irányba sem tudnák tartani a fegyvert, és inkább magukat veszélyeztetnék, mint az ellenséget. Kivéve persze őket kettejüket, akik valamennyire tényleg értik a mesterséget.